Căutare

      Ezt fejtegettem a minap egyik határon túli ismerősömnek, aki mint a fővárosiak Erdély-csodáló naivjai közül való, kerek szemekkel kérdezte: Hát benneteket is ilyen mélyre süllyesztettek? Hogy lehet ez? Az utóbbit találtam valóban jó kérdésnek, mivel kevésbé költői. Akadt is néhány próbálkozás a megválaszolására az elmúlt évek során, de csak mintegy mellesleg, az RMDSZ kapcsán, s ha születtek is e témára összpontosító tanulmányok, kórleletek, kevesen tudnak róluk.
      Egy kocsmában azonban késői órában nem valószínű, hogy a teljesség igényével fel lehet vázolni az ide vezető folyamatokat… Ezen méláztam válaszadás előtt, meg azon, hogy talán a Borbély Zsolt Attila Erdélyi magyar politikatörténet 1989–2003 című könyve erre is megadja a választ, hiszen az RMDSZ története valójában az erdélyi magyarság erkölcsi és politikai lezüllesztésének története, mikor szemem megakadt az asztalon heverő újság egyik véleménycikkén. Kis idő múlva rájöttem: az adott körülmények között ez a cikk lesz a legtalálóbb, legegyszerűbb és legjobban szemléltető válasz. Nem, nem a „mi” lapunk valamelyik elemzését magasztalom, nem is mondjuk az Új Magyar Szó valamelyik böffentését hordom le a sárga földig: egy kevésbé könnyen (el)helyezhető napilapról van szó, mely dicséretes módon helyet ad a hivatalos vonalvezetéstől eltérő véleményeknek is.
      Azt is előrebocsátom: nem politikai programvázlatról, még csak nem is kioktató jellegű írásról van szó, hanem egy egyszerű, amolyan sör melletti húszperces jegyzetről, látszólag egész jelentéktelen témával. Amiért mégis megéri foglalkozni vele, mi több, egyfajta választ kínál a feltett kérdésre, az, hogy magán viseli az „ide süllyesztett” erdélyi magyarság lelkiállapotának, önértékelésének számos jegyét. Az okokat és módszereket nem vázolja, viszont a korhangulat lenyomataként igen hiteles képet rajzol a nemzet lelkiállapotáról az írás keletkezésének idején.
      A cikk kiindulópontja: a román sajtó egy része azon méltatlankodott néhány napig, hogy különböző boltokban a történelmi Magyarországot ábrázoló ajándéktárgyakat – a szerző faliórákat említ – árulnak. Alaptétel: ez felháborítja a román nacionalistákat, ezek kihasználva e támadási felületet, nekünk esnek. Következtetés: a Nagy-Magyarországot megjelenítő tárgyak és ruházati cikkek meggátolják az erdélyi magyarság érdekérvényesítését, mint például a kisebbségi törvénytervezet elfogadtatását, emellett veszélyeztetik a románokkal való békés együttélést, és elriasztják a segítségünkre siető jóindulatú románokat.
      Ennyiből az embernek az lehet az érzése, egy elvakult haldokló kommunista, jelenleg valószínűleg RMDSZ-ideológus tollából származik a fent összegzett eszmefuttatás, érdekes módon azonban nem erről van szó. A szerző az utóbbi időben gyakran közöl az említett lapban, nyugodtan kijelenthetem: nem ez a típus, ellenkezőleg, jó észjárású és tollú újságíró, aki nem kommunista, nem is szélső liberális meggyőződésből vetette papírra, amit most boncolgatok, hanem őszinte jobbító szándékkal írta publicisztikáját. Pontosan ettől igazán érdekes a cikke, mert ez árulja el igazán, mennyire az emberekbe ivódott az említett mentalitás, elvégre akkor mérhető eredményesen, ha nem egy ideológus, hanem egy elvileg a jó oldalon álló véleményalkotó érvrendszerében érjük tetten.
      „Kinek árt és kinek használ?” – teszi fel a címben a kérdést, ezzel indulásból föltételezi, hogy ha valami az egyik félnek árt, akkor az a másik – harmadik, negyedik – félnek használ (az a tény ugyanis, hogy valakik rendszerint hasznot húznak a mások szerencsétlenségéből, nem feltétlenül azt jelenti, hogy előbbiek kára az utóbbiak kedvéért keletkezett). Ami a román nacionalistáknak használ, nekünk tehát feltétlenül rosszat tesz. De hogy ne legyen ilyen fehér-fekete a kép, kiderül, még valakiknek hasznos a dolog: a forgalmazóknak, akik természetesen a meggazdagodás reményében árulják az ilyenfajta portékát.
      Ez már jelzi a cikkíró legalapvetőbb gondját: írásának hangneme, végkövetkeztetése és indítéka is abból ered, hogy úgy tűnik, egyszerűen nem képes megérteni a jelentőségét a történelmi Magyarország-jelkép használatának. Nem látja benne az ezerszáz éves keresztény államiság hirdetését, a szerves összetartozás alakzatát, a nemzet dicső történelmét és európai szerepét, a Kárpát-medence egységét dilettáns kartográfusok ügyködése ellenében, de legfőképpen a hit fáklyáját, történelmi tanítását nem tudja benne felismerni. Valamennyi elengedhetetlenül szükséges a magyarság egészséges öntudatának a kialakulásához és lobogásához. Ami nem jelent egyet sem a vérszomjas revizionizmussal, sem a holokauszttal, ahogy sokan hirdetik, és – ennek következtében, akárcsak a mi szerzőnk a jelek szerint – gondolják.
      Aki nem tud jövőbe nézni, és a megnevezett jelkép által hordozott üzenet jegyében gondolkodni, az maga elé pislog, rövid távú célokért izgulva esetleges érdekeket tart szem előtt, valahogy a politikai carpe diem értelmében: „Hogy kinek árt? Hát sajnos nekünk, mindnyájunknak, akik habzó szájjal dühöngő népvezérek láttán egyre nehezebben tudjuk életre perfúziózni folyton lankadó reményünket.” Remélni lehet, hogy elfogadják a kisebbségi törvénytervezetet, hogy befoltozzák az oklándi utat, azt is, hogy az egyetemen kiírják az ajtóra: Nagy László rektor-helyettes a Ladislau Nagy prorektor mellé, de még azt is, hogy más nevét írják oda, akárcsak azt, hogy megemelik a nyugdíjakat meg a tanári fizetéseket. Kétségtelen, hogy mindez könnyítene mindennapjainkon, de nem a magyarság ügyét viszi előre, hanem az állampolgárét, a lakosét, jobbik esetben a „kisebbségi magyarét”. De nem a Nemzetét. Ez rövidlátó bicegés, mint a vaksi tapogatózás a szovjet fogolytáborban a kevésbé kényelmetlen zug irányában. Nincs benne semmi a nemzetben, nemzetpolitikában való gondolkodásból, hiszen csak a most kézzelfoghatóra, felmutathatóra és a „megvalósíthatóra”, tehát a könnyű útra, és mindig, mindig csak a holnapra figyel. Reménykedik, ahelyett hogy hinne. Hívhatjuk apró lépések politikájának.
      „Ezek a »vicces« órák legfeljebb a Trianon óta eltelt időt mérik, semmi többet. A jövőre nincs hatásuk. Ha egyáltalán lesz még valaha határmódosulás térségünkben, azt a címeres-térképes szerkezetek nem érik meg, nincs óra, amely annyi évig működne” – megerősíti fenti állításomat, ezenkívül kinyilvánítja, hogy nem hajlandó figyelembe venni az utódállamok eddigi és majdani területváltozásait Trianon óta és a világpolitikai helyzet egyre kiszámíthatatlanabb alakulását.
      „És akkor miért kell a békés együttélés – vagy legalább egymás mellett élés illúzióit lerombolni?” – ez a költői kérdés jelentős hitelrombolást okoz az egész fejtegetésnek, hiszen 89 decemberében még hangzott úgy-ahogy a békés együttélés lózungja, de aki a Fekete március, a tizenöt évi demokrácia alatt a parlamentben elhangzott kirohanások, az ismételt magyarverések, magyarellenes tüntetések és számtalan hasonló esemény (például a híres kisebbségi törvénytervezet szenátusi vitájának szövegkönyve) után békés együttélésről beszél, azaz annak a veszélyeztetését rója fel pont a magyaroknak, az vagy külföldön végzett több egyetemet az utóbbi időben, vagy az a típusú szórványba kényszerült magyar, aki akkor is boldog, ha nem verik félholtra, mert magyarul beszél az édesanyjával.
      Ezt valószínűsíti a gondolat folytatása: „nekem legalábbis elegem van a szájhősökből, a szűk és zárt körben folyton magyarkodó mitugrászokból. Ha valaki elutazik Székelyföldre, legyen szíves, áldozzon rá egy üres estét, és menjen be egy klubba. Jóféle sör mellett értelmesnek látszó fiatalemberek harsogják, hogy márpedig Szálasi volt az utolsó, aki felesküdött a Szent Koronára, hogy ők »csak azért se« tanulnak meg románul, illetve annyit megtanulnak, hogy megmondják »nekik«, hogy… (nem írom le, nem tűri a nyomdafestéket).” Szálasi belekeverése az egészséges nemzeti öntudat egyes jelképei elleni támadásba enyhén szólva nem becsületes húzás, bár meg kell adni, lehet ilyennel is találkozni. E típus viszont azt a Szálasit élteti, aki utolsó csepp véréig védte a Hazát, és nem feltétlenül beható történelmi ismereteken alapul véleménye. Elítélni a székelyeket amiatt, hogy ellenérzéseik vannak az őket naponta megalázó (magyarul nem beszélő rendőrök, hivatalnokok), esetenként bántalmazó, városaikba templomostul-kaszárnyástul betelepülő románokkal szemben, nem árulkodik túlzottan jó helyzetismeretről. Végül még a székelyek veszélyeztetik a békés együttélést, amiért nem akarnak megtanulni románul és nem értik meg, hogy természetes az életterük elrománosítása. Még jó, hogy nem minősülnek provokátoroknak.
      Maradjunk a székelyeknél, egész pontosan a „székelyudvarhelyi legényeknél”, akik ruházatukkal is veszélyeztetik a békességet: „Magyar vagyok, nem szégyen, Igazságot Magyarországnak, Szállj fel, turulmadár és társai mindenütt ott vannak. (…) A befelé forduló, sündisznó-magatartású, mufurc, sovén érzelmek állandó táplálása hiábavaló ugyan, de – legalábbis ott – nem veszélytelen.” Ahogy lassan összeáll az elmélet, annál szélsőségesebb megállapításokat tartalmaz. Most már kiderül, hogy sovinizmus, ha valaki a trianoni diktátum igazságtalanságára hívja fel a figyelmet, az abba való bele nem nyugvásra szólít fel. Holott Magyar vagyok, nem szégyen pólójával éppen az ilyen írások által javasolt meghúzódó, önfeladó, buszon halkan beszélő magatartás leküzdésére hív fel, vagy a magyarság egyik legősibb motívumának, a turulmadárnak a jelképét viseli magán. A cikkíró szövege a belső-magyarországi magyarellenes SZDSZ beszédmódjára emlékeztet, e párt nemrégen okozott országos botrányt azzal, hogy a Budapesten felállított turulmadár-szobrot náci jelképnek minősítette és a lerombolását követelte. Nemzeti jelképeinknek, sajátosságainknak a nácizmussal – s így a holokauszttal – való összekapcsolását a második világháború után fejlesztették ki a nemzeti öntudatot kiirtani akaró magyarországi kommunisták, és sajnos olyan sikeresen, hogy lassan minden, ami kiválóan vagy jellegzetesen magyar, fasiszta minősítést kaphat ma is. Az pedig, ha nem mindig a rettegő, a puszta létéért cserébe mindent elviselő magyar képét mutatjuk, a történelem tanúsága szerint inkább használ, mint árt, hiszen példák tucatjai bizonyítják, hogy ha gyávaságot tapasztalnak az utódállamok nemzetei, csak felbátorodnak, ha viszont erővel találkoznak, meghátrálnak, lásd például a délvidéki példát: mikor a kispiaciak ellenálltak a délszláv háború alatt az erőszakos sorozásnak, a hatalom behúzta a farkát és elvonult, ma pedig, a „békés együttélés” idején naponta verik a szerbek a magyarokat.
      Sajnálatra méltó az, akit csak ez a problémakör foglalkoztat, állapítja meg a szerző. Valóban sajnálatra méltó a megszállottság, itt azonban másról van szó, arról, amit 1945 óta tetten érhetünk a magyar politikai és közéleti gondolkodásban: a kisebbségi lét valós, Trianon felőli megközelítésének elodázása. A mindent kiváltó ok mellékesként, mellesleg, hivatkozásként való kezelése, amivel csak eltakarjuk, nem feltérképezzük és meggyógyítjuk a betegséget, holott éppen arról lenne szó, hogy Trianonból és 1945-ből kiindulva alkossuk meg végre nemzetpolitikánkat.
      „A baj csak ott kezdődik, mikor néha egy-egy magyarul is értő román szembesül ezekkel a jelenségekkel” – folytatódik a cikk, s az olvasó érzi, hogy a baj egyáltalán nem itt kezdődik, hanem itt mutatkozik meg igazán. Meg a folytatásban: „Ha hebehurgya akcióinkkal elveszítjük annak a kevés románnak a bizalmát is, aki jelenleg jóindulatú a magyarság iránt, akkor nagyon elvágjuk magunk alatt a fát.” Az RMDSZ történetét valamennyire ismerőnek itt eszébe juthat a Kolozsvári nyilatkozat elfogadását megelőző vita, amikor „mérsékeltek” „román barátaink”-ra hivatkoztak, mások Jugoszláviát emlegettek. Bár alulmaradtak abban az értelemben, hogy a nyilatkozatot elfogadta a Küldöttek Országos Tanácsa, a Markó-féle vezetés mégis a leszavazott álláspontot ültette és ülteti ma is gyakorlatba: a románsággal való baráti kapcsolat mindenekfelett és érdekeink képviselete helyett.
      Ezt és – részben – ennek következményét, az erdélyi magyarságra bénítóan ható, föntebb taglalt tünet-együttest tömören összefoglalta egyszer Béla egyik jó ismerőse, Kovács László, a jelenlegi energiabiztos. Így szólt: „Merjünk kicsik lenni.” S bár Kovácsot mindenki őskövületnek nézte, lehet, hogy jövőbe mutató a kijelentése: ha így folytatjuk, kicsinek lenni, egyáltalán lenni is tényleg bátorságra vall majd.